117. nap – Nepál – Namaste!

Ahogy az előző cikkben beharangoztam, Nepálban valami olyasmi várt, amiben még soha, sem utazásunk alatt, sem előtte nem volt részünk. Az, hogy „életre szóló élményekkel gazdagodtunk” degradáló megfogalmazás.

Thaiföldről, Phuketből Kuala Lumpurba repültünk, ott pedig a reptéren töltöttük az éjszakát. Közel 12 óra transzferidő után beszállhattunk a gépbe, majd nem egészen öt órát repültünk Kathmanduig. Kellemes repülésen vagyunk túl, bár ez az Airbus 330 sokszor a frászt tudja hozni az emberre a különböző furcsa zajaival, de végül is szerencsésen landoltunk a hegyek által körülvett fővárosba.

Vagyok olyan szerencsés, hogy Londonban tartózkodásom alatt sikerült szert tennem egy barátra, Phurpára, aki mindig is mondta, ha Nepálba megyek, nyugodtan lehetek az ő családi házában. A sors, a szél, vagy bármi is, de idefújt, így megragadtam a lehetőséget és éltem vele. A reptéren a csomagunk elég későre érkezett, jó móka várni a csomagokat a futószalagon, de egy idő után eléggé frusztrálttá teszi az embert. Az utolsók között végül csak megérkeztek. Vicces volt még számunkra az a futószalagon lévő rengeteg Malajziából hozott TV.

A reptéren az ismerősöm fia várt, majd fél óra taxizás után meg is érkeztünk ebbe a hatalmas házba, amely otthonul szolgált a következő hét (tulajdonképpen hat, később kiderül miért) napban. Csodás vacsorával vártak, ezek az új ízek hamar rabul ejtettek. Bijayon, a fiún kívül nem igazán tudott a család angolul, viszont minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy otthon érezzük magunkat. A fiú közbenjárásával rengeteg tanáccsal láttak el, segítettek, folyamatosan a rendelkezésünkre álltak.

Az időjárásra nem lehet egy szavunk sem, bár éjszakánként a hőmérséklet 10C körül volt, nappal viszont 25-26-ra is felemelkedett. Eleinte furcsa volt ez hideg éjszakánként, hisz az elmúlt négy hónapban, Japánt kivéve, minden országban, 24 órában lehetett rövidujjúsan öltözködni, de hamar, az első egy-két éjszaka után kibékültünk vele. Legalább végre használtam azokat a meleg ruhákat, amiket eddig cipeltem nyolc országon keresztül. Nem elég, hogy kaptunk egy saját szobát, saját fürdővel, még egy privát teraszunk is volt, ahol a reggeli napsütés igazán jól esett egy-egy hideg éjszaka után.

Az első napi taxiút után már kaptunk egy kicsi ízelítőt ebből a kaotikus, hatalmas, zsúfolt, poros városból, második nap viszont már megtapasztalhattuk szőröstül-bőröstül. A kísérőnk, aki összesen három napot töltött velünk, a neve Buuddha, nagyon sokat segített, minden egyszerű volt vele. Az első látványosság, amit megtekintettünk: Boudhanath szentély. A belépő 400 rúpia személyenként, ami közel 3.5 euró. Közben megtudtuk, hogy vallási okokból az ilyen sztúpákat nem szabad csak kétszer megkerülni. Ha valaki egyszer megkerüli, az jó, ha pedig már kétszer, akkor kötelező még egy kört tennie.

A nap további részét a Durbar térre, valamint a Pashupatinath templomra szántuk, viszont a belépő árát kicsit sokalltuk, ezért inkább csak kívülről szemléltük meg őket. 1000 rúpiába került volna személyenként, ami átszámolva nem sok, 8 euró körül mozog, viszont mi igenis soknak éreztünk kifizetni ezt az összeget csak azért, hogy bemenjünk egy közterületre a központba. A helyieknek ingyenes a belépés, az SAARC országbelieknek (Pakisztán, Afganisztán, Srí Lanka, Maldív-szigetek, India, Bhután, Banglades) 150 rúpia. Nincs feltüntetve sehol, hogy mire szánják ezt az összeget, csupán mondogatják, hogy a 2015-ös földrengés által okozta károk fedezésére, viszont azt elfelejtik a fejesek, hogy azokat a templomokat amúgy is a különböző országok adományaiból újítják fel. Akkor mi értelme azoknak a különböző országoknak a polgárait is megfizettetni? Ezzel helybéliek is egyetértenek, illetve azzal is, hogy valószínűleg az a pénz nem arra megy, amire a turista szívesen adná. Kár.

A város nagyon bejött nekünk, egyik kedvencünkké nőtte ki magát. Nem szép, tikkasztóan poros, tele van emberekkel, az utaknak a minősége rémisztően rossz, viszont épp ez okoz élményt számunkra. Az emberek közel fele maszkban jár a kocsik által felvert por miatt. Sokan ajánlották nekünk, hogy menjünk ki Kathmanduból Pokharába, Mustangba, vagy bárhova máshova ha szép helyeket akarunk látni. Mosolyogva csak azt válaszoltuk nekik, hogy nekünk ez az igazi élmény, ez a zsúfolt, kaotikus, porral teli, nagyon pörgő város.

A tömegközlekedés egy turista számára majdnem megfejthetetlen rejtvény, a buszokon nincs kiírva, hogy hova megy, mindössze a jegyszedő, aki a kicsi mikrobusz, vagy a nagy busz lépcsőjén félig kilógva a buszból kiabálja az irányt, amiből mi nem értünk egy kukkot sem. Az embereket csak úgy tömik be a buszba, nem számít, ha már egy hajszálnyi hely sincs, a jegyszedők úgy is próbálják felinvitálni az embereket, akik sokszor a teletömött busz ellenére is szívesen jönnek. Mivel mi eléggé a város szélén laktunk, ezért minden nap kellett használnunk buszt, de az utasok készséggel ajánlgatták át az ülőhelyeiket nekünk, külföldieknek. Az emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, mindannyijuk előtt le a kalappal.

Az estét egy momoval (zöldségekkel, csirke-, vagy bölény hússal töltött, tibeti-nepáli-indiai tradicionális étel), valamint egy úgynevezett „tongba” itallal zártuk. Ott a kicsi étteremben nagy lelkesedéssel nyújtottak felém egy nepáli chilit, amit büszkén meg is ettem. Rá egy percre pedig nem éreztem a fél arcomat. Kellett nekem. Fantasztikus ételeket kaptunk a családnál, bár többnyire csak reggel, és este voltunk otthon, sokszor reggeli után egy órával már hívtak ismételten enni. Abból kifolyólag, hogy a hinduknál a tehén szent állat, nem esznek marhahúst. Tartani viszont tartanak, sőt az utcán is nagyon sokszor találkozik velük az ember.

Egyik nap, természetesen a dupla reggeli után, elmentünk a Swayumbhunath buddhista sztúpához, amely majdnem két órányi mikrobuszozásra volt. A buszjegy árak hihetetlenül olcsók, 0.3-0.6 euró között mozognak. Ez a sztúpa talán a legjobb látványosság Kathmanduban. 365 lépcsőfok vezetett fel ehhez a templomhoz, amely “majom templomként” is ismert. A kilátás csodás, a távcső használata is mindössze 0.4 euróba került.