Utolsó állomásunk Ho Chi Minh város volt. Nehéz elmenni Vietnamból. A táskánk nehéz, tele van élményekkel, tapasztalatokkal, mosolyokkal, amelyeket ebben a csodás országban gyűjtöttünk. Viszlát, Vietnam!
Nha Trangból egészen Ho Chi Minh-ig (Saigonig) jöttünk, ahol négy napot volt szerencsénk eltölteni. A busz ismételten az éjjel közepén, nem sokkal négy óra után rakott le a belvárosban, ahol még nagyban zajlott az éjszakai élet. Airbnb-n foglaltuk a szállásunkat, szerencsére el tudtam érni a szállásadónkat, aki engedte, hogy korábban odamenjünk.
Fél óra taxizás után odaértünk, a mi szobánk sajnos foglalt volt, de felajánlott egy másik szobát délig, ahol tudtunk pihenni. Szép gesztus volt tőle. Mindkét szoba remek volt, nagy, világos, talán egyik legjobb, ahol eddig voltunk az utazás során.
A négy nap alatt rengeteget esett, ami nem igazán kedvezett a programunknak, de nem volt gond, találtunk időt arra, hogy megnézzük, amit akarunk. A szállásunk nem volt közel a központhoz, épp ezért volt tökéletes. A környéken tulajdonképpen csak mi voltunk idegenek, mindig felüdülés olyan helyre menni, ami nincs tele külföldiekkel. Mivel távol helyezkedett el a központtól, a kaja hihetetlenül olcsó volt. Ez az étel, itallal, levessel mindössze 0.7 euró volt (3.5 lej).
Nagy vágyam volt, hogy az utcán vágassam le a hajam. Sajnos itt nem kaptam utcai fodrászt, pedig igazán szerettem volna. De kaptam egy szalont, ahol mindössze 1.8 euróért – 8.5 lejért levágták a hajam, még a szakállnak nevezett akármimet is megigazították. Abszolút professzionális szolgáltatást kaptam. A kommunikációval voltak problémák, de az eredménnyel maximálisan meg vagyok elégedve, kár, hogy nem tudok minden hónapban visszajönni ide.
A busz, amely elvitt a városba egy külön élmény volt. Egy kicsi mikrobusz, amelyen vietnami nyelven szólt hangosan a zene, majd minden 100 méteren ritmusra szóló duda, megadta az alaphangot. Elénk még felült egy méhész nő is a méheivel. Nem csíptek meg, jól elvoltak ők ott a lépben. A busz 0.18 euróba, 85 baniba került egy útra.
És akkor most következzen a város. Saigon a 20 éves vietnami háború végéig Dél-Vietnam fővárosa volt, ami után nem sokkal felvette a Ho Chi Minh nevet. Itt délen mindenki csak Saigonnak nevezi.
Saigon 1975-ben esett el, amikor is Ho Chi Minh (1890-1969) vezér a két évesre tervezett ostromot, mindössze 55 nap alatt letudta. Aki tudott fejvesztve menekült a városból, azokra, akik itt maradtak, nem várt már semmi jó. Sokan a házukat, területüket, minden vagyonukat elvesztették, nem kaptak állampolgárságot, nem volt joguk semmihez. A mai napig sokan állampolgárság nélkül élnek itt, ezért a pontos létszámot nehéz meghatározni. A két ország, Észak-Vietnam és Dél-Vietnam 1976-ban Vietnami Szocialista Köztársaság néven egyesült.
Sétánk során tiszta véletlenül keveredtünk be Ho Chi Minh múzeumba.
A város számunkra modernebbnek tűnt, mint Hanoi. Nagy város, nagy épületekkel, természetesen hatalmas forgalommal. A város központjában található a Nguyen Hue sétáló utca, amely közel egy kilométer hosszú, egyik végén a Saigon-folyóval, másik végén Ho Chi Minh szobrával.
Itt is van Notre-Dame katedrális, amely kívülről ha annyira nem is, belülről állítólag nagyon hasonlít a párizsi székesegyházra. Mi nem jártunk bent, mert felújítás miatt zárva tart. A francia “Notre Dame” jelentése „Mi Asszonyunk”. A saigoni katedrálist a franciák építették 1880 környékén.
Közvetlenül mellette helyezkedik el a posta, amely szintén nagy látványossága a városnak. Mindenképp nagy szó, hogy ezt is Gustave Eiffel tervezte, ahogyan az Eiffel-tornyot, valamint a New York-i Szabadság-szobor fémvázát is.
Épp képeslapokat nézegettünk, amikor is ez lány oda akart jönni hozzánk képet készíteni, majd az árus fogta magát és megdobta őt egy papuccsal, hogy ne rontson bele az üzletébe. Mondanom sem kell elsétáltunk attól az árustól, majd a lány után mentem, és mondtam, hogy na, most csinálhatunk.
Az épület-duó közelében helyezkedik el a Turtle lake (Teknős tó) is, ami nagy népszerűségnek örvend a saigoni fiatalok körében. Az egész tó, szökőkút, nevezzük bárminek is egy körforgalom közepén van. Nem messze ettől találtunk egy bevásárlóközpontot, ahol megéhezve betértünk a kajás részlegbe. A hot pot itt nagyon közkedvelt, tulajdonképpen erről van szó: kihozzák a hozzávalókat neked, és te kell megfőzd a saját levesedet. Kingának nem igazán vált be, nem ízlett a főztöm. Nem baj, legalább több jutott nekem.
Egész vietnamra jellemző a robogó, viszont itt van a legtöbb belőle. Az emberek fantáziája határtalan, mindenkit, bármit el tudnak vinni egy darab motoron. Láttunk már öt tagú családot, mosógépet, állatokat, több méter magas palack hegyet vinni rajtuk. Kis túlzással itt a gyerekek hamarabb tanulnak meg robogót vezetni, mint járni. De láttunk már fél lábú embert is robogót vezetni. Mi lenne Vietnam robogók nélkül? És íme, az a kép, amit sok próbálkozás után sikerült csinálnom Kinga Iphone-jával.
Vietnamtól sajnos búcsút kell vennünk. Fantasztikus húsz napot töltöttünk itt el, teljesen feltöltődve, megismerve a kultúráját, gasztronómiáját. Busszal végigutazni Vietnamot nem sokkal ezelőtt csak egy gondolat volt. Most már egy emlék, amely már mindig velünk marad. 1728 kilométert, 37 órát buszoztunk,
Most megyek 