54. nap – Váó Tokyo!

Na, ez már igen. Csupán öt nap, de annyi, de annyi élmény. Na, most van amiről meséljek. Ilyen volt Tokió:

Penangból egy Kuala Lumpur-i átszállással érkeztünk Tokióba. Az első úttal semmi gond nem volt, mindössze 40 perc, turbulenciamentes, nyugodt repülés. A gép kicsi késéssel szállt fel, de így is simán elértük a csatlakozást. A második repülés is úgy indult, mint egy normális repülés, amíg valaki az utasok közül az utolsó pillanatban meg nem gondolta magát. A felszállás előtti pillanatokban valaki jelezte, hogy ő inkább nem repülne. Az okot nem hozták a nyilvánosságra, mindenesetre ő leszállt, a csomagjaival együtt. Biztonsági okból leszállítottak mindenkit a repülőről, hogy biztos legyen az, hogy nem hagyott ott semmi gyanús csomagot az illető. Mindenkit megkértek, hogy szedje a cókmókját, szálljon ki a gépből, majd miután azt átnézték, mindenki visszamehetett. Mondhatom, nem volt egy nyugodt repülésünk ez miatt. A lényeg, hogy szerencsésen, bár elég rázós úton megérkeztünk Tokióba ezzel a gyönyörűséggel.

A kiszállás-visszaszállás miatt egy órás késésben voltunk, ami épp elég volt ahhoz, hogy érkezésünk után ne tudjunk még aznap bemenni a városba. Taxival nagyon drága lett volna, így maradt a reptéren “alvás”, hat-hét óra nem sok, kibírjuk reggelig, így bírtuk ki:

Reggel sikeresen elértünk a szállásunkra, ahol végre lehetőségünk volt egy jó kiadós alvásra. Tudom, nem szép. Megérkeztünk egy ekkora és ilyen városba, majd az első dolog volt, hogy aludjunk. Hosszú volt az előző nap, hosszú volt az út is, a reptéri alvás meg minden volt csak alvás nem. Mindegy. Lényeg, hogy délután frissen, üdén, szalonképesen nekiláttunk felfedezni ezt az elbűvölő várost. Elsőnek jöhetett is Shinjuku és a Shibuya metróállomás környéke. Rengeteg ember, fények, zene mindenhol. Csodás!

A Shinjuku pályaudvar a világ második legnagyobb pályaudvara, Tokió egyik nagy csomópontja, ahol a fények, az embertömegek és a kaja harmóniája lenyűgözi az embert. A játéktermek egymást érik, ahol fiataltól elkezdve egészen idősekig rengetegen megfordulnak. A japánok köztudottan nagy megszállottjai a játékoknak, csak úgy, mint a rajzfilmeknek és képregényeknek, amelyek nélkül a japán kultúra, az nem japán kultúra. Tokió, amúgy a világ gasztronómiai fővárosa. Hát, nem hiába. Előre szólok elég sok kép lesz kajákról a továbbiakban is. Első este a Shinjuku districtben vacsoráztunk.

A Shibuya megálló több szempontból is érdekes. Itt található Hachiko – a hűséges kutya bronzból készült emlékszobra. Aki nem ismerné őt, nem látta a filmet, annak nagyon ajánlom, többet nem is mondanék erről. Ez Tokió legforgalmasabb metróállomása. Itt található a világ legforgalmasabb, illetve legismertebb átjárója, amelyen megesik, hogy ezren próbálnak meg átkelni egy időben. Itt is szintén mindenhol fények, tömegek, zene, és rengeteg étterem. Első este már sikerült megkapni azt, amiért tulajdonképpen jöttem, az érzésért, a Tokió érzésért.

Az időjárás első két nap nem volt a legjobb, utána viszont remek volt. A hőmérséklet sokkal kellemesebb és elviselhetőbb, mint Délkelet-Ázsiában. Második reggel esőre ébredtünk, de ez sem gátolt meg minket abban, hogy elmenjünk a város legnagyobb, legrégebbi, legnevesebb buddhista templomához, a Sensō-ji-hoz. 645-ben épült templomhoz egy hosszú üzletekkel, és persze emberekkel teli utca vezet. Sőt, még jósoltattunk is. Pénzbedobás után meg kellett ráznunk egy fém dobozt, amiből a kieső pálca száma alapján ki kellett nyitnunk egy fiókot, amiben találtunk egy jóslást. Nekem jó volt, köszönöm, Kingának nem igazán, de hát most mit lehet csinálni.

Az időjárás nem kedvezett a napunk további részének sem, felmentünk a városháza tetejére, ami pont, hogy befért a felhőbe, amitől nem láttunk egy kukkot sem. Legalább egyet lifteztünk. Majd visszajövünk holnap. Estét a Shinjukun töltöttük, ahova a napok során rengetegszer visszamentünk – enni is.

A fent látható ital az egy sake. A szaké a japánok ősi alkoholos itala. A rizs erjesztésével készült ital mondhatni elég rég, időszámításunk előtt 700-as évek óta a japánok itala. Volt lehetőségem kóstolni ezelőtt is, nem is szerettem, ahogy most sem, de hát, ha már itt vagyunk, csak lecsúszik valahogy, főleg ilyen sushik társaságában.

Harmadik napunkat az előző nap délutánjának ismétlésével töltöttük. A reggel remekül kezdődött, hisz hét ágra sütött a nap (gondolkodtál el, hogy miért pont hétre?). Első áldozatunk a Tower volt. A 333 méter magas, Eiffel-torony szerű építmény alig több, mint 10 méterrel magasabb hasonmásánál, mindenképp megér egy látogatást. Még van egy úgynevezett Skytree is, ami mindössze 5 éves, viszont a legmagasabb mesterséges alkotása Japánnak (634m).

Tiszteletünket tettük másodjára is a városháza épületébe, ahonnan tiszta ingyen 200 méterről csodás látvány fogadott minket. Két kilátó is van, egyik az északi, a másik az épület déli felén, mindkettő szabadon látogatható.

A délután folyamán sünöket gyámbásztunk. Van egy sünikávéház, ahol nem olcsón (1200 yen – 10 euro), de lehetőség van fél órán keresztül játszani a sünökkel. Elég sokat gondolkodtunk, hogy menjünk-e, de aztán nem bántuk meg. Kedves kis jószágok, még ha sokszor kicsit nyűgösek is.

Két másik dolgot semmi esetre sem hagyhattunk ki. Egyik egy kicsi ramen bár. Rengeteg van belőle. Az étterem előtt van egy automata, ahol meg lehet rendelni a kaját, majd kapsz egy jegyet. Azt a jegyet kell odaadd a szakácsoknak, akik hipp-hopp összedobják neked ezt a fantasztikus levest, amit szürcsölve kell elfogyasztanod. Nem, nem vagy tiszteletlen, sőt, így fejezed ki, hogy ízlik az étel. Mindenhol szürcsölni kell, minél hangosabban, hadd hallja a világ, hogy ízlik, amit eszel. Bár mi is próbálkoztunk, próbáltuk szürcsölni, de na… otthon nem illik, nehezünkre esett kicsit. Viszont ízlett, de tényleg.

(10 euró volt összesen. Itt egy zárójelben ledönteném azt a sztereotípiát, hogy Tokyo drága: nem az). A második dolog az egy felülős, úgynevezett kaiten sushi étterem. Sushihoz volt szerencsénk elég sokszor, viszont ilyen étterembe még csak most voltunk először. Itt az asztalok a konyha körül helyezkednek el, körbeölelve azt. Előtted pedig mennek körbe ezek a tányérok, miközben csodálkozhatsz azon, hogy hogy a fenébe tudják azok a séfek ilyen gyorsan és monotonon készíteni a finomabbnál finomabb, különlegesnél különlegesebb sushikat. Te csak le kell ülj oda, majd le kell venned azt sushis tányért, amelyik tetszik. A végén összeszámolják a tányérokat, és az alapján kell fizetned. Fantasztikus. Először, de bizonyára nem utoljára próbáltuk ki ezt.

A mi tokiói kalandunk ezennel a végéhez érkezett. Mielőtt tovább repülünk, az utolsó éjszakánkat még a reptéren töltjük, elég korán van a gépünk, nem igazán lenne lehetőségünk éjjel bejönni. De itt jól el vagyunk, legalább van időm megírni ezt a bejegyzést. Nagyszerű élményekben volt részünk, csodás volt ez az öt nap. Valószínűleg, sőt biztos nem láttunk minden látványosságot, nem jártunk minden javasolt helyen, viszont éreztük azt a … azt a Tokió érzést. Nem, nem tudom leírni, hogy milyen érzést. Jót. Szépet. Vagányat. Egyedit. Tokiót.

A képek előtt egy igazán nagy klasszikussal búcsúzok: