Nem olyan rossz ez a Jakarta, mint amilyennek elsőre tűnt. Az emberek továbbra is bámulnak, de legalább szuper kedvesek. A város még mindig egy nagy összevisszaság, de szerethető.
Az első nap valóban egy katasztrófa volt. Nem tudtuk hova tenni ezt a várost, Bali után egy más világnak tűnt. Ott hozzá vannak szokva a külföldiekhez, itt viszont nem annyira. Továbbra is elég kevés fehér embert láttunk, talán ennek is betudható az, hogy “szupersztárok” vagyunk itt.
Második nap már elég jól telt. Reggel a szokásos készülődés és reggeli után elindultunk a Monashoz, Jakarta hatalmas nemzeti műemlékéhez. Életünkben először kipróbáltuk a motortaxit. Európában (tudtommal) nincs, itt viszont Ázsiában elég sok helyen van lehetőség így utazni. Olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. Uber, vagy bármilyen más helyi taxi alkalmazásban meg lehet őket rendelni, jönnek, odaadják a sisakot, felülsz hátul, majd elvisz A-ból B-be. Az applikációban pont úgy mint a kocsikat, látod hol vannak, mikor jönnek, mennyibe kerülnek. Nem a legkényelmesebb, és bizonyára nem a legbiztonságosabb módja az utazásnak, de egy jó élmény. Piszkosul olcsó, ezért is használják ezeket a legtöbben.
25 perc után meg is érkeztünk. Itt a tér mellett már voltunk, hisz a Damri buszunknak, amely elhozott a reptérről, itt volt a végállomása. De a térre most sétáltunk be először. Tulajdonképpen olyan, mint minden más tér, viszont itt áll egy 137 méter magas műemlék, amely az Indonézia függetlenségéért vívott harcot szimbolizálja. 1975-ben nyílt meg, egy nagy aranyból készült lánggal a tetején.
Jakarta nem sok turistalátványosságot vonultat fel, ezért mindenképp érdemesnek találtuk kicsit jobban szemügyre venni ezt a helyet. Az épület alapzatában található egy múzeum, amely Indonézia a függetlenségig vezető útját mutatja be, csodás 3D-s képekkel illusztrálva.
A műemlék közepében van egy lift, amely felvisz egészen 115 méterig, ahol kiváló kilátás tárul elénk. Viszont ennek van egy feltétele: kivárni a 2-3 órás, hatalmas sort, rengetegen vannak, a liftben kevesen férnek el és lassú is. Fent a kilátó se nagy. Nem mondom igazán határozottan, de megéri ezért a látványért.
Fehér emberként ott, mint már mondtam, nagyon megbámulnak. Viszont most már képeket is csináltak velünk. Először az tűnt fel, hogy sokan mosolyognak nekünk egy telefonnal a kezükben. Majd egyszer oda jött egy család, hogy készíthet-e fényképet velünk. Mi természetesen megengedtük, hát miért ne. Na, itt kezdődött, a többiek is bátorságot kaptak. Már majdnem mindenkivel pózoltunk a toronyban, miután végre volt időnk felszusszanni és szétnézni kicsit, indultunk is le.
Lefelé a lift kirakott az első emeleten, ahol szintén volt egy ilyen kilátó. Itt is nem sokra rá jöttek az emberek fényképezkedni velünk. Természetesen mi is szerettünk volna pár fotót velük, sikerült is néhányat készíteni.
Sosem gondoltuk volna, hogy itt ennyire népszerűek leszünk. Természetesen nem rossz ez, mert az emberek mindig kedvesen jöttek oda, kérdeztek meg, majd megköszönték. De miért? Nem igazán tudjuk még most sem, hogy miért vagyunk ekkora látványosságok. Persze, hogy élvezzük, ez egy nem mindennapi helyzet. 😀
A telefonom nem a legjobb, mikor ha nem fénykép készítésnél kapcsol ki úgy, hogy nem lehet vissza kapcsolni, csak ha kiveszem, majd visszarakom az aksit. Gondoltam, ha visszaállítom gyári beállításra, akkor megoldódik a probléma. Nem oldódott meg, csak utána sem bank applikációm, sem Uber, se térkép, se semmim sem volt rajta. Szerencsére volt internetem, de elég nagy fejfájást okozott. Szintén kérdés, hogy miért nem tudtam várni estig a visszaállítással. Mindegy, hazaértünk valahogy.
Vasárnap szintén ünnep itt, de nem vallási szempontból. Ilyenkor van a “car free day”, amikor is sok utca le van zárva, köztük a központbeli egyik legnagyobb, és nem mehet be oda kocsi. Ilyenkor tömegek mennek ki, sportolnak, esznek, tele van az utca árusokkal, utcai kajával, hangos zenével. Csodás egy esemény, és megmosolyogtató, hogy mekkora tömeget vonz ez. Mi sem hagyhattuk ki.
Közelben volt egy nagy bevásárlóközpont tele elektronikai üzletekkel. Itt sikerült találnom egy akkumulátort a telefonomba, ha minden igaz ez megoldotta a problémámat. Ha minden igaz…
Elindultunk a miniatűr Indonézia (Taman Mini “Indonesia Indah) felé. Ez a hely egy hatalmas területen fekvő múzeum, amely Indonézia minden egyes pontját bemutatja, sokszor nem is annyira miniben. A helyiek erre a helyre inkább egy közösségi helyként tekintenek, mintsem látványosságként. Ide jönnek, piknikeznek, alszanak, beszélgetnek. Nem igazán lehet látni más turistát, így itt sem maradhatott el a fényképezkedés. Itt viszont már káoszszerű volt. Kingát és engem elválasztottak, mindenki jött, “hey sir” “hello miss”. Már alig láttuk egymást, úgy jöttek az emberek fényképet készíteni velünk, esélyünk sem volt egymáshoz szólni. Sokszor három helyről fényképeztek egyszerre. Volt, hogy azt fényképezték, hogy más fényképez minket. Egyik csoport még nem is végzett, a másik már jött oda, állt is be mellénk. Mindenképp egy élmény volt, de leizzadtunk és eléggé elfáradtunk ebben a fél órás pózolásban. 😀
Na, de vissza ehhez a parkhoz. A park közepén van egy hatalmas tó, amelyben a kicsi, mesterséges szigetekkel van Indonézia szigetvilága ábrázolva. Ez tökéletesen látszott a libegőről, itt például alul Jáva és Bali, jobb sarokban Kalimantan, valamint a bal felső sarokban Sumatra.
Aki ide szeretne ellátogatni, mindenképp szánjon rá egy fél, ha nem egy egész napot, hisz a park hatalmas. Mi sem tudtuk igazán körbejárni, de mindenképp megéri a fáradtságot. Aki pedig nem igazán sétálna több órán keresztül, annak számos eszköz áll a rendelkezésére felfedezni ezt a parkot: buszok, vonatok, motor, hajó, libegő.
A szemetünket az ott található állat formájú kukákba kell dobnunk. Lehet csak az én véleményem, de szerintem ez…beteges és nem normális. Az én szemetemet nem akarom egy delfin szájába dobni. Még ha mű, akkor sem.
A tegnapi napra a régi-, illetve a kínai városrészt terveztük megnézni. Véleményem szerint egyik sem nagy szám, a kínai negyed olyan mint a többi nagy város kínai negyede, csak kicsit mocskosabb. A régi városrész, amely még a holland uralombeli időket tükrözi bár kicsi, tényleg szép, de az emberek körben, a fiatalok, a zenék, a tömeg, ez már döfi! Jakartán az emberek hihetetlenül barátságosak, nem lehet betelni a mosolyukkal és kedvességükkel.
Amilyen ellenszenves volt, annyira megszerettük Jakartát a végére, igaz kicsit összevisszaság, kicsit primitív itt minden, de tényleg szerethető. Rengeteg képet hátrahagyunk ennek a városnak, köszönjük, és viszlát, mosolygós Jakarta! Viszlát, Indonézia!
Ma pedig már indulunk is tovább, a következő állomás: Szingapúr.
Most megyek, viszlát legközelebb.
Még egyszer, utoljára: Selamat tinggal!
Most megyek 