Nepálból Indiába, csöbörből vödörbe? Így is ki lehet fejezni. Csak az a helyzet, hogy Nepál nem volt csöbör, Indiát pedig nem ekkora vödörnek képzeltük. Megérkeztünk Indiába, nem is csalódtunk olyan nagyon nagyot.
Nepáli családunktól elbúcsúzva a reptér fele vettük az irányt. Eredetileg busszal szándékoztuk megtenni a Kathmandu – Delhi utat, ami 30 órába telt volna. Ez rendben is volt, csak három héttel az érkezésünk előtt böngésztem a vízumokról felületesebben, és akkor láttam, hogy az online kérhető indiai vízum (úgymond e-visa – 50$, nepáli csak 25$) csupán a nemzetközi repülőtereken elfogadott, a földi határátkelőhelyeken nem, rendes vízumot pedig idő hiányában nem tudtunk beszerezni. Ez fel is forgatta kicsit a terveinket, pénztárcánkat egyaránt. Nem volt más választásunk, mint repülőjegyet venni. A Nepal Airlines és a Jet Airways között kellett választanunk. A Nepal Airlines olcsó, de a világ legkevésbé biztonságos repülőtársasága, míg a Jet Airways közel háromszor annyiba kerül, de a világ élvonalában van. Az utóbbi mellett döntöttünk.
Mielőtt beszálltunk volna a repülőbe még egyszer átnézték a táskánkat, amire még sosem volt példa, valamilyen szinten megnyugtató, de azt is mutatja, hogy a társaság nem bízik a reptér biztonsági ellenőrzéseiben. Lényeg, hogy nagyon vagány, biztonságos repülésünk volt, a kilátás pedig önmagáért beszél. A Himalája majdnem egészen Delhi-ig kísért, ahol landoltunk a hatalmas szmogban.
E-vízummal a kezünkben egyszerű volt a dolgunk, secc-pecc átjöttünk a határon. Az Indira Gandhi Nemzetközi Reptéren minden turistának adnak egy ingyen SIM kártyát, amin egy kevés letelefonálható összeg, valamint internet van. Természetesen nem sok, de egy fél napig tökéletes.
Előre kifizetett taxival (ami szintén egy nagy átverés, dupláját fizettük annak, amit kellett volna, de így sem drága) 580 indiai rúpiáért (7.5 euróért) eljutottunk Gurgaonba, ahol a szállásunk volt. A szállásunkat Couchsurfingen keresztül kaptuk, ahol egy remek ember, Akshay fogadott a házába hat napig teljesen ingyen, egy olyan apartmanba, ahol mindennap takarító, napi kétszer szakácsnő járt, valamint volt három hálószobája, három fürdője, összesen négy terasza.
India volt az az ország, ami kirobbantotta az egész utazásunk ötletét. Ide akartam jönni először csak egy hétre, majd rájöttem, hogy egy hét nem lenne elég, legyen két hét. De két hét sem győzött meg, és akkor már ihletet kaptam több országhoz is. Ennek eredményeképp érkeztünk meg végül Indiába, több mint négy hónap Ázsia országai közötti barangolással a hátunk mögött. India a világ hetedik legnagyobb, valamint második legnépesebb országa a maga 1.3 milliárd lakosával. A kasztrendszernek köszönhetően összesen 1652 különböző nyelv van az országban, hivatalosan elismert pedig 16.
Új Delhiben válsághelyzetet hirdettek ki a szmog miatt. Az időzítésünk nem volt a legjobb, a levegőszennyezettség értéke az egekben, bezárt iskolák, késő vonatok, törölt repülőjáratok okozta káoszba érkeztünk. A levegő belégzése egyes becslések szerint felér annyival, mint az ember 40 darab cigarettát szívna el egy nap alatt. Szerencsére napról napra javult a helyzet, viszont kék eget a hat nap alatt egyszer sem láttunk. Egyáltalán nincs szél, nincs ami kisöpörje a szmogot a városból, a helyiek egy esőben bíznak, ami talán elmoshatja, de az sem igazán akar jönni.
Összesen hat napot töltöttünk el ebben a városban, ami tartogatott meglepetéseket számunkra. Először is a rengeteg irodaépület, hatalmas, fényes építmények sokasága (főképp a város gurgaoni részén) másodszor pedig a fejlett, világszínvonalú metróhálózat. Ilyen minőségű metróhálózatot nem igazán találni másol, talán Dubaihoz, vagy Szingapúrhoz tudnám hasonlítani, bár az utóbbinál jobb. Minden állomáson reptérszerű ellenőrzésen kell átesnünk, a csomagokat X-ray-el (“röntgennel”) átnézik, mi pedig egy fémdetektoros kapun kell átmenjünk. Mi nem így képzeltük el Delhit, bár még is csak egy főváros.
Első nap csupán az India Kapura (India Gate) szántunk időt, ami India legjelentősebb háborús emlékműve. 85 000 a különböző háborúkban elesett katona neve kapott helyet rajta, a diadalív alatt pedig egy örökmécses ég az 1971-ben Pakisztánnal folytatott harcban elhunyt katonák emlékéért.
A szállásadónk már felkészített, hogy számoljunk sok-sok selfie felkéréssel. Nagyon sokan voltak, akárcsak Indonéziában, itt is rengetegen akartak képet velünk, a különbség az, hogy Indonéziában kedvesen, tisztelettudóan, korrekt módon, itt pedig sokszor pofátlanul jöttek oda és kérdés nélkül csinálták a képeket. Első pár alkalommal nem volt gond, de az embernek egy idő után elege lesz, főleg ha túl megy minden határon, és parasztkodássá válik az egész.
A műemlék melletti parkban végre kicsit megpihenhettünk, vettünk chai-t (teát), ami nem más, mint szimpla fekete tea, amit megbolondítanak tejjel és cukorral. Az eredeti indiai chai-nak több verziója ismert, viszont a mozgó árusok csak sima fél tej-fél víz arányú nagyon forró folyadékkal forrázzák a teaplikket, de így is mennyei.
A nap végén még kerestünk egy helyet, ahol enni tudunk, kaptunk is, ettem is, hiba volt. Nagyon rég vártam a pillanatot, hogy Indiába jöjjek és itteni kajákat egyek. Főleg az utcai kajára vágytam már nagyon régóta, ezért az elsőnek neki is szöktem. Ez volt az a kaja, ami négy napig taccsra tett, ez okozott ételmérgezést először a négy hónapnyi utazás alatt. Milyen is lett volna gyomorrontásos élmény nélkül hazamenni Ázsiából?!
A következő pár napban csak kekszen és banánon éltem. Nem igazán így képzeltem el az Indiában töltött első pár napom gasztronómiai élményeit.
Hazafele finoman megjegyezte egy férfi, hogy úgy nézek ki, mint egy indiai, mutogatott nekem valami könyvet, de mire észbe kaptam volna már a fülpiszkáló bent is volt a fülemben. Elkaptam a fejem, majd visszamondván az utcai fülpucolást mentünk is a metróállomásra. Eszeveszett egy nap volt.
Másnap reggel egy kicsit többet szándékoztunk kihozni a napból, bár én továbbra sem voltam jól, nem vesztegethettük az időnket. Felültünk a metróra, és Old Delhibe, a Chandi Chowk metróállomás felé vettük az irányt.
A metróból kijőve elég ijesztő látvány fogadott, a nyugis kis zöld övezet hajléktalan szállóként funkcionált. Tovább sétálva sem lehetett nyugtunk, hisz egyből egy nagyon nagyon sűrű főútra értünk. Na, végre Indiában érezzük magunkat.
A zsúfolt tömeg, hatalmas forgalom, a nagy káosz, amit kifejezetten élveztünk Kathmanduban, Nepálban, ugyanaz itt kicsi feszültséget keltett bennünk. Az emberek nagyon nagyon közel jönnek, nekik valószínűleg természetes az, hogy séta közben az előttük lévőhöz folyamatosan hozzá vannak tapadva, nekünk nagyon nehéz volt megszokni. Az úton, ha nem állsz meg szó szerint elütnek, elsodornak. Minden léptünknél figyelnünk kell, hogy nehogy valakinek a köpésébe, vagy a köpésének irányába lépjünk. Na, pont ilyennek képzeltem el Indiát.
Kaptunk (tulajdonképpen ő kapott meg minket) egy úgynevezett riksa sofőrt, aki egy óra kisebb városnéző túrát ígért nekünk fejenként 100 rúpiáért (1.3 euró), ami teljesen elfogadhatónak tűnt. Beszálltunk a riksába, 15 perc biciklizés után érkezünk a Jama Masjidhoz, ami India egyik legnagyobb mecsetje. Akkor nem tudtunk bemenni, mert bent épp ima folyt, de kívülről is impozáns látványt nyújtott.
A túra további része elhanyagolható volt. Az ilyen túrákkal nagyon oda kell figyelni Ázsiában, és nem csak (mert Marokkóban is volt ilyenben részünk). Többnyire az ilyen önjelölt idegenvezetők olyan hihetetlenül túlárazott üzletekbe viszik be az embereket, ahol minden vásárolt termék után nagy százalékot tehetnek zsebre. “Kíváncsiak vagytok, hogy készül xy ékszer?” – ilyen típusú dumákkal visz el üzletekbe, ahol ebben az esetben egy 180 dolláros karkötőt próbáltak ránk sózni, természetesen -tapasztalt túra áldozatok lévén- eredménytelenül. Még készségesen vitt volna tovább a fűszer piacra, valamint egy ruha üzletbe. Természetesen nem is járt borravaló a sofőrnek, aki nem volt boldog, de hát mi sem.
Így telt az első három napunk Indiában. Valahol csalódtunk, de valahol nem. Az emberekkel kapcsolatban sajnos van kifogásolnivalónk, de természetesen vannak kivételek. Ezért jöttünk Indiába, megtapasztalni azt a fejetlenséget, nyomort, szegénységet, kultúrát, amelyről annyi és annyi sztereotípiát hallani szerte Európában.
Negatív sztereotípiák, amelyek hova tovább jobban megerősítik önmagukat.
Most megyek. Viszlát legközelebb!
Most megyek 